Használati útmutató

Csapathonlapunkon számos funkcióhoz készültek használati leírások, videók melyeket az alábbi linkre kattintva lehet elérni.

Miért figyeljünk oda az őrsünkre?

Miért hagyják ott sokan a cserkészetet?
Miért hagytam ott én a cserkészetet?
Miért kezdtem újra a cserkészetet?
Miért figyeljünk oda az őrsünkre?

A fenti, egymással szorosan összefüggő kérdésekre igyekszem választ adni az alábbi, elég személyes hangvételűre sikeredett írásomban. 
Jó néhány olyan ismerősöm van, aki annak ellenére, hogy járt cserkészetre, talán tett is fogadalmat, de egy idő után kiléptek, teljesen megszakadt a kapcsolatuk egykori cserkészközösségükkel. Ez egy néhány éves átmeneti időre velem is megtörtént, de végül újrakezdtem a cserkészetet egy másik csapatnál, a 929-eseknél.

Akik szigorúan értelmezik a cserkészet írott vagy íratlan szabályait, sokszor értetlenül állnak az ilyesmi előtt, és rendszerint hozzáfűzik: „A cserkészfogadalom egy életre szól!” Nem idegen a cserkészettől a dolgok ilyen mértékű idealizálása és leegyszerűsítése, ugyanakkor a cserkészet kötelékéből való kilépés leggyakrabban belső, szervezeti okokra vezethető vissza, melyek sajnos általánosnak mondhatók, nem egy-egy csapat jellemzői, de persze egyedi esetekre is van példa. Nálunk is előfordul, hogy egy őrs néhány év után felbomlik, megszűnik, amellett, hogy közben hallani 20 éve fennálló őrsökről is.

Nagyon gyakori például, hogy nem alakul ki elég összetartó őrsi közösség, és egy-egy korküszöb átlépésekor más, erősebb közösségek fontosabbá válnak a tagok számára, az őrsök pedig szép lassan felbomlanak, megszűnnek. Sokszor hallottam, hogy valaki azért nem jár már le cserkészkedni, azért nem vesz részt a csapat életében, mert már nincsenek ott azok az emberek sem, akik miatt annak idején szeretett járni.

Volt olyan őrstársam, és sokszor előfordul, hogy valaki nem önszántából (sőt akaratuk ellenére) kezdenek el cserkészkedni (pedig a cserkészet önkéntes), azért, mert a szüleik íratják be őket egy csapathoz. Az ilyen gyerekek jelentős része nyűgként éli meg a cserkészet azon mozzanatait, amelyek miatt maguktól nem akartak volna cserkészek lenni, és amint lehetőségük nyílik erre, kilépnek, abbahagyják. Az ilyenek általában nem elég nyitottak, sőt elzárkóznak attól a sok jó dologtól, amit a cserkészet megadhat nekik, nem értik meg az egészet, ezért csak terhére vannak közösségüknek, nem igazán lehet velük mit kezdeni, amíg maguktól el nem mennek. Végül az említett őrstársam is felszívódott.

Nem egyszer voltam tanúja annak, hogy valakinek hátat fordított az őrsi közössége. Ez esettől függ ugyan, de általában nem az a hibás, akit kiközösítenek. Aki így hull ki az őrséből, az azért nem jön el többet, mert a többiek nem kedvelik, rosszat gondolnak róla, ezért ő is róluk, többé nem vágyik a társaságukra. Sajnos az ilyen esetekben magáról a cserkészetről is elég negatív képet alakítanak ki utólag, hiszen a személyes tapasztalatuk végső kicsengése negatív, rossz szájízzel hagyják ott csapatukat, őrsüket.
Olyannal is találkoztam már, hogy szintén korosztályváltásnál esett ki valaki a cserkészetből, mert a vele egykorúak őrsvezetők lettek, feladatot kaptak a csapatukban, őnekik pedig ilyesmi nem jutott, nem érezték továbbra is fontosnak a jelenlétüket, valamint társasági életüket egyre inkább máshol élték. Egy ilyen ismerősömtől hallottam, és eléggé szíven ütött, amikor a cserkészetet gyerekbetegségként emlegette, amit már kinőtt.

Az őrsvezető munkájának fontosságára és az odafigyelésre szeretnék a felsorolt esetek segítségével rávilágítani. Látható, hogy sok tényező eredményezheti a cserkészközösségek, őrsök széthullását, egykori cserkészek kilépését és eltűnését, és hogyha kicsit szétnézünk, mindannyian találhatunk ezekre példát saját cserkészközösségünkből. Azt viszont érdemes kiemelni, hogy az esetek hasonlósága ellenére apró részleteiben mindegyik eset eltér, mindenkiben más-más élmények, tapasztalatok, érzések játszanak össze. Ezért nagyon fontos, hogy őrsvezetőként mindenkire odafigyeljünk, aki az őrsünkhöz tartozik, és megtartsuk őket a közösség tagjaiként a cserkészet ösvényein. Tehát szerencsés esetben a fenti esetek mindegyike elkerülhető akkor, hogyha az őrsvezető külön figyelmet fordít az általa vezetettekre, illetve, ha megfelelően igyekszik kezelni ezeket a felmerülő helyzeteket, természetesen az őrs többi tagját is bevonva. Persze fontos szerep jut azokra a vezetőkre is, akik egy őrsvezetőnél lényegesen több cserkészért tartoznak felelősséggel.

Ennek alátámasztására szeretném elmesélni a saját történetemet. Mint már írtam, korábban több évre abbahagytam a cserkészetet, otthagytam a csapatot, ahol fogadalmat tettem. Az iskolánkban sokan voltak cserkészek, és a plébániához tartozó csapatokba (külön fiú- és lánycsapat működik ott) jártak a legtöbben. Sokáig hezitáltam a jelentkezéssel, mert tartottam a hosszú túráktól. Végül egy családi baráton keresztül léptem be egy másik cserkészcsapatba (46. sz. Kapisztrán Szent János cscs.), melynek egy külön csapathagyományt ápoló rajához csatlakoztam, ami az elmúlt években mint önálló csapat (4. sz. BIK cscs.) újra működni kezdett.
Az őrsünk alapító tagjai közé tartoztam, gyakorlatilag már a második őrsgyűléstől kezdve részt vettem a cserkészfoglalkozásokon, de Mikin (őv), Gyulán (aki elhívott cserkészkedni) és rajtam kívül jó ideig nem akadt állandó tagja az őrsünknek, és a Dámvadaknak mint ilyen alacsony számú, kevés állandó tagot számláló őrsnek nem volt túl nagy presztízse a csapatban. A tagjelöltek jöttek-mentek, volt, aki egyszer jött le, voltak, akik egy hónapig, egy évig, vagy legfeljebb két évig tartoztak hozzánk, 2007-ben került hozzánk Ákos, majd néhány évvel később Benedek, már pontosan nem emlékszem, mikor. 2007-ben új őrsvezetőt kaptunk, mert az Miki Kaposvárra ment gimnáziumba, és a nővérén, Ágin kívül senki nem vállalt minket.

Tehát fiúőrsként lány őrsvezetőt kaptunk, amivel nekünk nem volt különösebb problémánk, mert kedveltük Ágit, de a különben sem szokványos őrsünk még furcsább lett ezáltal. Nem csoda, hogy különösebben nem ösztönzött engem sem a fegyelmezett, érett cserkészmunkára ez az őrs, pedig különben nem volt rossz a kapcsolatunk egymással és annyira a csapat többi tagjával sem.

Emlékszem, hogy sokszor egyszerűen nem volt kedvem lemenni a pénteki őrsgyűlésre, sőt kedvem sem volt szólni, hogy nem megyek. Igazából közönyösek voltunk, amikor együtt voltunk, akkor jól éreztük magunkat, amikor nem, akkor pedig nem hiányzott. Különösebben nem éltettük, nem tartottuk fenn a közösséget. Nem is igazán vettük ki a részünk a csapat életéből, őrsként nem nagyon csináltunk semmi olyat, ami mások számára emlékezetes, vagy szép teljesítmény lett volna. Emellett az egyik táborban csapatunk egyik magas beosztású tisztjétől a fülembe jutott egy mondat, miszerint engem már régen őrsvezetőképzőbe kellett volna küldeni. Ez akkor jól esett, bár nem igazán tudtam hová tenni. 2010-ben, életem akkori legjobb tábori élménye után Ági tudatta velünk, hogy belefáradt az őrsvezetői munkába, elege lett a csapatból és abbahagyja az egészet.

Két választásunk maradt, ami valóban az én választásom volt. Az őrs feloszlatása, vagy az, hogy elvégzem az őrsvezetőképzőt, és elvezetem én. Mindezt egyedül az őrsvezetőm, Ági közvetítette felém, semmi hivatalos megkeresés nem történt a csapat vezetésétől, illetve ha igen, sajnos a fejemet elborító düh miatt elkerülte a figyelmemet. Egy darabig úgy volt, hogy az őrs megmaradásáért feláldozom magam, de végül nem vállaltam. Ebben fontos szerepet játszott, hogy a vezetőképzésről hozzám eljutó kósza híresztelések nem voltak kimondottan lelkesítőek, és mint már írtam, semmi pozitív dolog, biztatás, támogatás stb. nem érkezett a csapatom irányából. Cserben hagyva éreztem magam, olyan helyzetben, ahol csak olyasmit választhatok, amit nem akarok. Végül nem azért döntöttem úgy, hogy nem vállalom, mert nem sajnáltam az őrsömet, hanem mert nem akartam többé cserkész lenni.

A cserkészingemet, ami a csapatomnál maradt, rajta az összes egykori felvarrómmal, azóta sem kaptam vissza, bár ezért már nem őket hibáztatom, hiszen három évig nem volt számomra fontos, hogy visszakapjam. És fontosnak tartom leszögezni, hogy valójában semmiért sem hibáztatom őket, mert elég viharos időszakban történtek ezek a dolgok, azóta már sok víz lefolyt a Dunán, és úgy látom, hogy azóta már sokkal jobban működnek náluk a dolgok. Sokkal inkább hibásnak érzem az akkori önmagamat, amiért olyan tehetetlen volt, és örömmel tölt el látni, hogy már az én őrsöm tagjai nem is szembesülnek azokkal az akadályokkal, melyek akkor elriasztottak a vezetőképzéstől, vagy ha igen, könnyedén veszik.
Miután otthagytam a 46-osokat, sokáig én is kiábrándult voltam, csalódtam a cserkészetben. Néhány évvel ezelőtt egy ehhez hasonló írásban szedtem lajstromba a cserkészet hibáit, melyek kigyomlálhatatlanul jelen vannak a legtöbb csapatnál. Végül az akkori újdonsült barátnőm, Noncsi révén, akivel gyakorlatilag az első közös témánk a cserkészet volt, újra visszatértem a cserkészethez.

 A 929-eseknél kezdetben mint megbízás nélküli „vezető” tevékenykedtem, mint „tapasztalt” cserkész kisebb feladatokat vállaltam. Az első közös tábor után felkértek őrsvezetőnek, méghozzá a Leopárd őrs vezetésére. Az ő korábbi őrsvezetőjük, Boxer már korábban próbált rávenni, hogy vegyem át őket, nagyon hasonló helyzetben voltak, mint egykor mi, azzal a különbséggel, hogy minket nem vállalt el senki, sőt jelölt sem akadt az őrsvezetői posztunkra rajtam kívül. Úgy éreztem, itt tényleg rám van szükség, és nem haboztam, elvállaltam a vezetésüket, és a vele járó 18+-os őrsvezetőképző elvégzését. Megtehettem volna ugyanezt 16 évesen is, ahogyan azt kell, de be kellett töltenem a 20-at ahhoz, hogy megérjek rá.

Mint írtam, és saját példámon be is mutattam, számos tényező játszhat szerepet abban, hogy valaki az idők folyamán cserkész marad-e, vagy sem. Az a legjobb, hogyha igen, így megmarad a folytonosság, és rengeteget adhat az embernek. Az is szerencsés, hogyha néhány év után valaki visszatéved a cserkészet útjára. Úgy látom, hogy sokkal jobban alakultak a dolgok így, mert a mostani csapatomat nagyon szeretem, az őrsöm, amit vezetek, sokkal jobb, mint amilyen a miénk volt, csak azt sajnálom, hogy cserkészélmények és tapasztalatok nélkül telt el az a három év. Sokszor bennem van az a „mi lett volna, ha” érzés, de mindig odajutok, hogy kár a múlton rágódni, hogyha a jelennel elégedett vagyok.

A legfontosabbat a végére hagytam. A cserkészetbe való visszatérés tanított meg arra, amit nem ártott volna elsajátítanom még azelőtt, hogy a régi csapatomat hátrahagytam: hogyha bánt valami, tegyél ellene! A saját harcainkat meg kell vívnunk, ki kell állnunk az élet kihívásai ellen. Annak idején több negatívumot tudtam felsorolni a cserkészetben, mint pozitívumot, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy mindez rajtam is múlik. Mindig ott lebegett bennem az a cserkészeteszmény, amit a Bodnár-féle háromkötetes cserkészkönyv tanulmányozása vázolt fel előttem. Hogyha az ott leírtakat nem láttam megvalósulni, csalódtam. Most már úgy látom (de ehhez őrsvezetővé kellett válnom), hogy ez mindig ugyanúgy múlik rajtam is, ahogy másokon. Ha csak elszenvedek mindig mindent, sosem fog a nekem tetsző, jó irányba változni.

Írásomat azzal kezdtem, hogy leírtam, milyen sokféle helyzet és körülmény okozhatja, hogy valaki kiessen cserkészközösségéből, és ez sajnos a jelenben ugyanúgy megtörténik, mint a múltban. Nem kis feladat hárul az őrsvezetőkre, mert meg kell ezeket a helyzeteket oldaniuk, a kríziseket elsősorban nekik kell elhárítaniuk, és felelősséget kell vállaljanak a rájuk bízottakért. Ezt a legjobban úgy tehetik meg, hogyha mindenben szeretettel fordulnak hozzájuk, és szeretetre nevelik őket. A szeretet kérdéskörével legközelebbi írásomban fogok foglalkozni. Addig is legyetek résen!

Last modified on hétfő, 12 március 2018 16:08

Latest from Marczell Miklós
Login to post comments

Belépés

Keresés

Hírlevél feliratkozás

Megújult hírlevelünk!
Itt tudsz feliratkozni!

Vélemények, kérdések

Írd meg véleményeidet, tedd fel kérdéseidet itt:
929szentmihaly.hu/velemeny

NEA

A honlap a NEA támogatásával készült.

 

 

Készítette és fejleszti: