Akár hiszitek, akár nem, fekete mókust öltönyben, zárt gallérral, nyakkendőben is lehet látni néhanapján. Tegnap este 19.30 körül és - nem sokkal - előtte a figyelmes szemek kiszúrhattak három ilyen példányt a MüPában. (Iván, Hambi, én). 

 A koncerttermi gyülekezés célja nemes volt (link), részemről nem éppen előítélettől mentesen, ugyanis a szerzőkről szerzett korábbi tapasztalataim nyomán csúnyán leszóltam Schönberg és Mahler művészetét. Schönberggel kapcsolatban tévedtem. Mahlerrel kapcsolatban pedig bakot lőttem, nem is bakot, bivalyt, elefántot, dinoszauruszt...
A varsói menekült témája - mondjuk úgy - ismerős, és politikailag terhelt, de ha lefejtjük róla a külvilág zaját, nyitunk a mondanivaló felé, elfelejtjük a "miérteket", csak hagyjuk, hogy beszéljen hozzánk... működik! A felolvasó zseniálisan a zenekarban volt elhelyezve, mint egy külön szólam, és a beszéd valóban a zene szerves részévé vált. Üresség, vég, kétségbeesés, elhagyatottság áradt felénk, amelyet Schönberg a végén, mintegy puskalövéssel, elvágott - - de ekkor lépett színre Mahler mester (most már merem így nevezni), zseniális fogásként azonnal, a varsói menekült szerves folytatásaként, amelytől a két mű csodálatos módon felnagyította egymást. "Feltámadás" - sokáig csak egy címkeként élt bennem a cím. Grandiózusan indult, de a közepén előjöttek az általam már ismert "Mahler-jegyek" ... leült? ... beszürkült? ... nincs mondanivalója? ... Mahlernél eddig mindig azt éreztem, hogy dadog, hosszan, nagyon akar, nagyon feszül, de mégsem tudja elmondani.
Ekkor még nem tudtam, hogy a zene látszólagos elhomályosodása a beteljesülés felé vezető kikövezett út szükségszerű része. A vége megmagyarázott mindent, a vége értelmezte az egész addig eltelt órákat, napokat, sőt, az életet is némiképp. A végén elmondta végre, megértettem, a legvilágosabb nyelven beszélt hozzám, és egyben keretbe foglalt mindent, ami előtte talán blöffnek tűnt. Az élet szép, csak végig kell élni.
Köszönjük Ivánnak, hogy elcsalt minket erre a kivételes koncertre. Én, aki már megfordultam jópár komolyzenei performanszon, bizton állíthatom, hogy ez a koncert örök élmény marad számomra. A nap, amikor Mahler és én megtaláltuk a közös hangot.

Gál Tamás Zoltán st.
csapatparancsnok-helyettes
Feketemókus őrs