„Nekünk, tekintetes rendek, kiket a nemzet azzal bízott meg, hogy jelene felett őrködjünk s jövendőjét biztosítsuk, nekünk nem szabad szembehunyva várni, míg hazánkat a bajok özöne elborítja; megelőzni a bajt, ez hivatásunk, s én akként vagyok meggyőződve, hogy ha ezt elmulasztanók, Isten, világ s önlelkiesmeretünk előtt felelősökké válnánk mindazon szerencsétlenségért, mely az elmulasztásból következendik.”
(részlet Kossuth Lajos 1848. március 3-án, a Pozsonyi országgyűlés előtt elmondott beszédéből)
Kedves Vendégek, kedves Barátaim, kedves Cserkészek!
167 esztendővel ezelőtt, ha lehet hinni a történetíróknak épp ilyen szomorkás esős márciusi napra ébredhetett Pest népe. Hűvös, szélfútta szerdai nap volt, s bár hihetetlen, de Párizsban fellobbanó forradalmi láng, telefon, internet és Facebook híján is mindössze 48 óra alatt érte el Bécsen keresztül Fővárosunkat. Alig 10 nap telt el Kossuthnak a Pozsonyi Országgyűlés előtt elmondott beszéde óta, amelyben gazdasági, közigazgatási, és politikai reformköveteléseit tárta V. Ferdinánd, illetve a köztudottan őt irányító Metternich és a Császári kamarilla elé.
167 esztendővel ezelőtt történt, hogy a radikális gondolkodású pesti diákság végsőkig feltüzelve a Bécsből érkező hírektől a Kossuth-i reformköveteléseknél sokkal határozottabb lépésre szánta el magát. Az Egyetem téren gyülekező fiatalokat egybefogva, Petőfi, Irinyi és társai a Landerer féle nyomdába mentek s kinyomtatták a Nemzeti dalt, valamint a 12 pontot.
A délután 3 órára a meghirdetett nagygyűlésen már mintegy tízezer ember volt jelen.
Mindannyian jól emlékszünk még a régi iskolai ünnepségekre, az annyiszor hallott történetre, miként vonult a tömeg a Városházára, majd Budára, miként remegett a Helytartó, s miként szabadított ki a szent sajtószabadság nevében egy bizonyos Mihajlo Stančić néven szlovák anyától és horvát apától származó, általunk Táncsics Mihálynak ismert írót, politikust börtönéből.
De vajon azok a 167 esztendővel ezelőtt azon a délelőtti órán a Pilvaxból kilépő ifjak mit szólnának, ha ma, másfél évszázad múltán ott találnák magukat a Múzeum körúton?
Vajon csak a villamosok és az autók láttán csodálkoznának?
Vajon köpönyegükkel a vállukon végigsétálva az utcán mit látnának?
Hány lángoló arcú kokárdás ifjúval, vagy magyar zászlót a hideg szélben magasra emelő férfival, pántlikás copfú leánnyal találkozna ma össze tekintetük?
S ha egy pesti napilapot vásárolnának, elégedetten olvasnák-e az abban írottakat?
Összekapaszkodnának-e Irinyivel, Jókaival, és boldogan, magasztos szívvel mondanák, igen, győzött a forradalom, Pest s Buda immáron szabad!
Magyarország, a HAZA független!
– Szabad?
– Független?
– Győzött a forradalom?
Vajon választ Petőfi, egy évvel korábban, 1847 januárjában írt versében foglaltakra meg tudnánk-e mutatni a Márciusi ifjaknak:
„Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán…”
Holvan hát az a bőségkosár?
Fel tudnánk-e mutatni biztosan Magyarországon?
Fel tudnánk-e mutatni Európában?
Bárhol a világban?
Valami borzasztó igazságtalanság van itt, Uraim, mondhatnák, hőseink, ha ma látnának minket. Hiszen itt a bőség, karnyújtásnyira önöktől, bizony jobban, mint ahogy azt bármikor is az emberi történelem során elképzelhették volna. Mégis jobbára csak az egymásra acsarkodókat, hatalmas marokkal a bőséget lefölözni vágyókat látunk.
S a jog asztalának romjait hány és hány helyen tiporják lábbal?
Pedig oly sokszor hallunk szólamokat, az igazság és a jog nevében!
Hány és hány fórumon, tévében, újságok hasábjain, tüntetésen halljuk a jogvédők harsogó hangját!
De hallunk-e ugyanolyan hangosan a kötelességről, vannak-e ma közöttünk kötelesség-védők?
Alig hallhatjuk, mert bizony nagyon rég sárba dobtuk, elfelejtettük immár. Pedig rendíthetetlenül abban hiszek, joga csak annak van, aki elvégzi a reá bízottakat.
Aki megteszi, tántoríthatatlan akarattal, és megvesztegethetetlen hittel véghez viszi, teljesíti kötelességét!
Úgy, ahogy a cserkészfogadalom szövegében is hallhatjuk: „híven teljesítem kötelességeimet, amelyekkel Istennek, hazámnak és embertársaimnak tartozom”!
Isten,
Haza,
Család
Üres, jelentést már-már alig hordozó holt fogalmakká silányultak a mai Magyarországon, a jelen Európájában.
Pedig azt gondolom, e hármas híján hazánknak még emlékezete is örök homályba fog veszni, és jövőjébe vetett reményünk, menthetetlenül bukásra ítéltetik!
Ki tudja, hol veszítethettük el értékeinket, és hol bukott el forradalmi eszméink zászlaja?
Mi végre szálltak el a századok felettünk? Mi változott? Mivé váltak a forradalom egykoron szent jelszavai?
Hogyan számolnánk el e 167 esztendővel Petőfi, Vasvári, Kossuth, Batthyány előtt?
Hányféle nagygyűlésre kellene őket ma küldenünk?
Hányféle zászlóra írott jelszóval, és hányféle szónok szavaival találkoznának?
És mi vajon őszinte, büszke szemmel nézhetnénk-e az egykori forradalmárok lángoló tekintetébe?
Hogy igen!
Igen, megvalósítottuk mindazt, amiről álmodni mertetek!
Amiért az életeteket sem sajnáltátok odaadni!
Vajon Táncsics, ma, 2015-ben megkapná-e a Szabad Sajtó díját?
Vajon tisztában vagyunk-e a 12 pont valódi, máig érvényes, és aligha beteljesült üzenetével?
Félek, hogy bizony Irinyit, ma kidobnák a nyomdából, nincs szükség efféle jelszavakra…
Mégis az elmúlt időszakban oly sokan, oly sokszor tűzték zászlaikra e tizenkét mondatot!
Értelmezték, és félreértelmezték megannyiszor pillanatnyi célok érdekében.
Megpróbálok csupán egyetlenegy pontot kiragadni a tizenkettőből:
A legutolsót, amely eredetileg így szólt: Uniót!
– Az csak később került így nyomtatásba: Uniót Erdéllyel!
Az idegen szavak szótára, amelyben elolvasható e szó, így magyarázza jelentését: Szövetség, egység.
Hol van az a szövetség? Hol van az az egység?
Most nem Erdéllyel, nem az elveszített egykoron magyar területekkel való egységet értem.
Nem.
Hol van az egység közöttünk?
Ma 167 esztendővel dicső forradalmár szívű eleink világraszóló bátorságát, és önfeláldozó harcátfélredobva mindenütt csak az egymásnak feszülő indulatokat láthatjuk!
Mennyi időre, hány esztendő keserű tapasztalatára van még szükségünk, nekünk, magyaroknak, hogy elhiggyük végre: Egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen.
Itt, ma, Magyarországon, Pesten, a kerületben, iskoláinkban és családjainkban!
Legyen béke, szabadság és egyetértés.
„Természet elleni politikai rendszerek is soká tarthatják fel magokat, mert a népek türelme s a kétségbeesés közt hosszú út fekszik, de vannak politikai rendszerek, melyek azáltal, hogy soká tartottak, erőben nem nyertek, hanem vesztettek, s végre elkövetkezik a perc, midőn azokat tovább tartogatni akarni veszélyes volna, mert hosszú életök megérett arra, hogy meghaljanak. Halálban pedig osztozni lehet, de azt kikerülni nem.”
Utassy József:
Zúg Március
Én szemfedőlapod lerántom:
kelj föl és járj, Petőfi Sándor!
Zúg Március, záporos fény ver,
suhog a zászlós tűz a vérben.
Hüvelyét veszti, borong a kardlap:
úgy kelj föl, mint forradalmad!
Szedd össze csontjaid, barátom:
lopnak a bőség kosarából,
a jognak asztalánál lopnak,
népek nevében! S te halott vagy?
Holnap a szellem napvilágát
roppantják ránk a hétszer gyávák.
Talpra, Petőfi! Sírodat rázom:
szólj még egyszer a Szabadságról!