1567 telén vagyunk Japán dél-keleti Kagava tartományának keleti részén. A nagojai Oda Nobunagával történt állandó harc miatt, a kimerült Jorimoto klán szamurájai közül egy kicsiny csoport az erdőn keresztül menekül a teljes bizonytalanság felé. Kísérőjük a kétségbeesés és a mindent elnyomó szégyen:

 csatát veszítettek, nem tudták megvédeni urukat, Imagava Jorimoto-t akit az öldöklő harc közepette is látták, amint Nobinaga emberei, egy hatalmas hálót kifeszítve csapdába ejtettek szénfekete lovával együtt, és láthatták azt is ahogy a földön kavargó por, vért, dárda, ló, és pajzsrengetegből vérszomjas harci ordítás közepette magasba lendült egy naginata, (szamuráj lándzsa) a hegyére tűzve Jorimoto úr sisakjával…
De ők a méltatlanok életben is maradtak, ami egy szamuráj számára a legnagyobb szégyen, így uruk nélkül, becsületük is elveszett, immár kitagadott megvetett, száműzött néppé lettek. Sem falvaikba, családjukhoz, sem más hűbérúrhoz nem mehetnek. Megszűntek létezni, társadalmuk kitaszította őket. Hosszas menetelés alatt, amely során előkerült jópár gondolat, a bosszú, a szégyen, az elveszettség, összetartozás, a segítőkészség, akaraterő, s megannyi immár értelmétvesztett, jelentés nélküli. Nemsokára elérnek Motojasu mester kunyhójához. Az öreg egy zen szerzetesnek tűnik, de nem az. Titokzatos, és nyilvánvaló, hogy sokkal többet tud, mint amennyit mutat. Nem nyájas, nem kedves. Kemény és el akarja őket zavarni.

A betérőkre támad, megvív a vezetőjükkel. De nem azért, mert fél, hanem mert nem bízik senkiben. Ő valójában Tokugava Iejaszu, akit amiatt, mert nem volt hajlandó Jorimotót elárulni, egy éjszaka leple alatt megtámadtak otthonában. Ő magát megsebesítették, szolgáit meggyilkolták, feleségét és gyermekeit megölték. Ekkor öngyilkos akart lenni, de leghűbb szolgálója, akiben még annyi élet maradt, mielőtt kilehelte lelkét megeskette, bosszút áll mindenkiért, és visszaszerzi háza becsületét.

A hosszú gyógyulás után remetévé vált, hogy átgondolhasson és megtervezhessen mindent. Azonban sokáig senkinek nem fedhette fel kilétét, így senkit sem fogadott bizalmába. A környéken lakók nem is igen látogatták tanácsért a mogorva szerzetest, mint a többi, a megvilágosodásért magányba vonuló szent embert, mert jó tanácsot nemigen várhattak tőle.
Híre ment ugyanis, hogy ki honnan hallotta, arra már homály borult, hogy a remete egykoron hajós ember volt, Shikoku partjainál kereskedett régen. Ám annyira kapzsi volt, hogy az istenek megbüntették: Nem csak hajóját veszítette el, minden kincsével együtt, hanem józan eszét is, amikor is egy sötét viharos éjjelen eltévedt, a nyílt tengeren, és a baljós jelek ellenére a továbbhaladás mellett döntve a személyzetet a pusztulásba vezette. Történt ugyanis, hogy a vihar, amely elszakította Hacusze-Maru nevű bárkáját a jól ismert partmenti vizek biztonságából egyszer csak elállt. De nem úgy, ahogy lassan csendesedni szokott, s egyre kevésbé ostromolva a hajót, lanyhuló erővel cibálva palánkot, vitorlát, hagy alább, hanem a természet őrjöngése úgy szakadt meg, mint ahogy a házon végigrohanó fuvallat becsapja az ajtót, utolsó lendületével kioltva a táncoló mécsvilágot, s a hatalmas robajt követően vészjósló csend áll be... Így volt azon az éjjelen is. A szél ordítása még feszítette a dobhártyákat, a másodpercekkel ezelőtt még megállíthatatlannak tűnő víz, még ott csordogált a férfiak gyér szakállán, inas karjaikon, hogy azután a köteleken, csigákon folytassa bizonytalanul kanyargó útját a mélybe. A sebzett sárkány szárnyaként csapkodó vitorla most meg sem mozdult. Ijesztő, gyomorba markoló, és az emberek gerince mentén felkúszó, a szívüket körbefonó kígyóként testesült meg a félelem. A hajó mellett egyszerre olyan simává vált a tenger mint a tükör. A legkisebb tajték sem fodrozza, és a fedélzetről aláhulló cseppek talán el sem érték a víz színét. Mindannyian megdermedtek a rettegéstől, s nem csupán másodpercekre. Nem lehet tudni mennyi idő is telt el így, miközben felettük valami ismeretlen, bosszúra szomjazó szörnyként kúsztak, gomolyogtak az égen, és sejtelmes fényben úszott az addig Hold nélküli éjszaka... A tenger valószerűtlen simasága visszatükrözte ezt a félelmetes, nyomasztó fényben úszó képet, és ebben a dermedt némaságban mint valami taiko-dob dörrent a fülekben minden szívdobbanás. Ebbe a felfoghatatlan, szinte kitapintható csendbe hasított bele Sonoda kormányos hangja:
-Odanézzetek előttünk…..!
De nem tudta befejezni, mert a Hacusze-Maru orránál, mintha ezer darabra tört volna az eddig kemény, sötét, tükörként elterülő mozdulatlan óceán, két hatalmas vízoszlop tört a magasba. Mindannyian odanéztek, és elkerekedett szemmel bámulták, ahogy a szertefoszló vízcseppek közül először kettő, majd még kettő, s végül újabb két pár hatalmas, tapadókorongokkal teli kar vágódik a hajó felé, és éri el az orrvitorlát, a hullámtörőt, majd az árbocokat. S amint egyetlen pillanat telt el a csend, és a tengeri szörny valószerűtlenül gyors felbukkanása között, épp ilyen hihetetlen sebességgel, már a fedélzetre is csapódott egész testével. Iszonyatos méretű tengeri polip csapott le a Hacuszére a monda szerint, és süllyesztette el azon az éjszakán Motojasu minden emberével, kincsével, feleségével és leányával együtt. Azóta, így beszélik a környékbeliek -vezeklés gyanánt vonult az erdő mélyére az ember, akinek Motojasu volt a neve, s akiről sokkal többet nem is tudhattak meg falubeliek, mert a mogorva, senkihez nem szóló, mindig összevont szemöldökkel néző szerzetesféle senkivel sem beszélt, soha senki sem látta mosolyogni sem….