Bizonyára sokan ismeritek Bi-Pi "A boldogulás ösvényein" c. könyvének borítóján látható képet: egy cserkész ül egymagában egy kenuban, evezővel a kezében, és sziklákat kerülget, amelyek az élet megpróbáltatásait jelképezik. Ez a jelenet valahol nagyon mélyen ragadja meg a cserkészet lényegét, nem csoda hát, hogy a rovereink is elcsábultak, és idén úgy döntöttünk, hogy vízi vándortábort szervezünk. Nem is sejtettük, hogy ez a jelenet augusztus elején szinte egy az egyben valósággá válik szépséges folyónkon, az Ipoly habjain.
Képek itt. (Facebook link.)
A tervezett útvonal Ipolytarnóc és Göd között lett volna, vagyis végigeveztünk volna az Ipoly magyarországi szakaszán, és a Dunán is egy kicsit. A feltételes mód nem véletlen: Két napnyi heroikus küzdelem után holtfáradtan dőltünk el a fűben, de "legalább" még az eredeti tervhez képest is fele olyan gyorsan haladtunk.
Az ok prózai: evezni csak vízben lehet. Nos, az Ipoly, mint később kiderült, manapság augusztusban nem az a folyó, amelyben elegendő víz lenne. Több méternyi magas partok szinte mindenütt, rengeteg megfeneklés az arasznyi mélységű vízben, kiszámíthatatlan, a vízből alig kilátszó sziklák és fatönkök, amelyre sokszor erős sodrás dob(na) fel... Mindezt tetézte egy, a túra előtt 1-2 héttel lezajlott vihar is, amelynek hatására méteres átmérőjű fák dőltek be, 20-30 méteres torlaszokat alkotva, 100-500 méterenként. Fűrésszel, macsétával és baltával kellett szó szerint fát vágnunk, vagy pedig az iszapos, több méter magas parton átemelni szinte óráról órára.
Bár a túra előtt próbáltunk tájékozódni, sajnos a forrásainktól nem sikerült megfelelő információt szereznünk az Ipolyon tapasztalható valódi állapotokról: arra számítottunk, hogy kezdőknek ideális folyóra megyünk, ezzel szemben a kormányosok egyetértőleg megállapították, hogy Magyarországon nehéz ennél nehezebb folyót találni kormányosi szempontból. Néhol már-már vadvízi evezésbe hajlott az akadályok kerülgetése a nem éppen lassú vízárban.
A sziszifuszi küzdelmet két nap után untuk meg, és közös megegyezéssel úgy határoztunk, hogy a túrát átszervezzük teljes egészében a Dunára, a maradék időben (4 nap) pedig egy Szob-Göd távot, majd pedig egy szentendrei szigetkerülést hajtunk végre.
A Dunán végre evezhettünk kedvünkre, és a kezdeti nehézségek után a társaság is szép lassan összeszokott. Az idő bár meleg volt, nem lehet rá panaszunk, esőt nem kaptunk, a tűző nap ellen pedig felkészültünk, így igazi nyári hangulatban csordogálhattunk a Dunán.
A felfelé ágban két napig voltunk, ekkor még utoljára jobban rá kellett markolni az evezőkre, főleg a Tahitótfalu-Dunabogdány szakasz bizonyult embert próbáló feladatnak a kifejezetten erős szembesodrás miatt. Az utolsó nap ezek után igazi ünnepnapként hatott: a néhol fárasztó, de élményekkel teli napok után jól esett a pihenés és a csorgás.
Minden jó, ha jó a vége: a nehézségeken úrrá lettünk, a társaság pedig bebizonyította, hogy ahol vidámság, kitartás és összefogás van, ott még az evezős gyalogtúra sem lehetetlen küldetés.A felfelé ágban két napig voltunk, ekkor még utoljára jobban rá kellett markolni az evezőkre, főleg a Tahitótfalu-Dunabogdány szakasz bizonyult embert próbáló feladatnak a kifejezetten erős szembesodrás miatt. Az utolsó nap ezek után igazi ünnepnapként hatott: a néhol fárasztó, de élményekkel teli napok után jól esett a pihenés és a csorgás.
Végül, de nem utolsó sorban álljon itt azon nagylelkű segítőink neve, akik nélkül nem valósulhatott volna meg a csapat első vízi vándor tábora. Köszönjük:
- Reinisch Egonnak (Reinisch Miki édesapjának) a rengeteg segítséget, hogy levontatta oda-vissza a hajóinkat, hogy ezen kívül vízért is külön elment nekünk a túra elején és hogy amikor az Ipolyon bajba kerültünk, azonnal jött "kimenteni" minket.
- Dénesnek, hogy a túra végén a szervezési hiányosságokat mintegy betömve, a közös cuccaink (és 1-2 ember) hazafuvarozásával mentette meg az éjszakánkat és a pénztárcánkat is.
- Teggernek, aki a túra elején adott gyorsegítséget egy autós bevásárláshoz és pozitív kisugárzásával megadta a "lelki fröccsöt" is.