Az 1956-os őszi események örökké beleírták magukat a magyar történelembe. Ez a Magyarország számára meghatározó forradalom azon kevesek közé tartozik, amelynek résztvevői és szemtanúi közül sokan még ma is köztünk vannak. Így nem csak a történelemkönyvek fejezeteiből ismerhetjük meg, hanem van szerencsénk ahhoz, hogy az idősebb korosztály elbeszéléseiből személyesen is meghallgathatjuk, elolvashatjuk a történteket. Sajnálatos módon a mai generáció egy jelentős részének már nem mondanak sokat az akkori események. Volt szerencsém találkozni is ezzel a szomorú jelenséggel személyesen jó pár évvel ezelőtt: A Corvin negyednél egy 56-os megemlékezésen egy nálam pár évvel idősebb srác odajött hozzám és megkérdezte mit ünneplünk. Számomra igazán furcsa, hisz ha máshol nem, legalább egyszer azért illet volna az iskolai történelem órán hallani róla.
Már csak azért is, mert van mit tanulni az 59 évvel ezelőtti fiataloktól. Akik kiálltak Magyarország népének igazáért a szovjet Vörös Hadsereg túlerejével szemben. Nem volt fontosabb számukra az életük, mint az a nemesebb cél, hogy Magyarország a szovjet megszállástól mentes legyen, hogy a Rákosi-rendszer államszervei eltűnjenek, hogy a nap mint nap félelemben való élet végre feloldódjon. Az ország többsége támogatta is ezen törekvésüket: egyként állt oda a nép az elnyomó rendszerrel szemben. Csak páran maradtak a barikád másik oldalán, azok, akik visszahívták november elején a szovjet megszállókat és ezzel meghatározták országunk elkövetkező több mint 30 évét. Ők ítélték halálra azokat a forradalmárokat, akik harcoltak a magyar szabadságért, némelyiküknél kegyetlen módon kivárva, hogy betöltse 18. életévét. Ez a rendszer vette fel azt a 20 milliárd dollárnyi ironikusan Trabanthitelnek nevezett adósságot, amelyet arra költöttek, hogy nehogy bekövetkezzen még egyszer 56. Ezzel a látszat-minimál-jólétet biztosító pénzösszeggel próbálták a néppel elfeledtetni az elnyomás láncait. Ebben az érában nem lehetett október huszonharmadika piros betűs nap. A Kádár-rendszer kínosan ügyelt arra, hogy senki ne tudjon nyilvánosan megemlékezni a mártírokra. Voltak olyan emberek, akiket csak erre az egy napra bebörtönöztek nehogy megemlékezést rendezzenek. Vannak olyanok, akik erre a rezsimre mai napig a rendszerváltozás 26. évében is sajnos nosztalgiával emlékeznek vissza. És ezzel elárulják 56 szellemiségét.
Úgy gondolom, hogy 1956. október 23-át Magyarország sosem felejtheti el. Magunkkal kell vinni a jövőbe, mint ahogy nemzetünk többi jeles eseményeinek emlékét és üzenetét is, hogy ezekből erőt és tapasztalatot merítve bátran nézhessünk erős nemzetként a következő évszázadba! Mert csak így maradhatunk meg a történelem forgószínpadán azok, akiknek mondjuk magunkat! Nekünk, Cserkészeknek – az ifjúság nevelésével foglalkozó mozgalomnak – is ez az üzenetünk a jövőbe! Egykori neves földrajztudósunk, politikusunk és cserkésztestvérünk Teleki Pál szavaival élve „Emberebb embert és magyarabb magyart” faragni a fiatalságból. Azért, hogy ne csak üres fejjel és érdektelenül bóklásszanak majd az elődeik által sok kínszenvedéssel és vérrel kivívott szabadságra emlékező piros betűs ünnepeinken, hanem vallásos, felelős állampolgárként tudjanak emlékezni a múltra és lelkesen, életrevalóan, együtt építsék a jövőt!
Kedves Emlékező Honfitársaim! Kívánom, hogy a közel 60 éve értünk harcolt és halálra ítélt magyarok lelkesedése és kitartása adjon erőt és mutasson példát nemcsak a piros betűs, de a munkával teli „szürke” hétköznapokon is! Hiszen Széchenyi óta tudjuk: „Jó magyarnak lenni, igen nehéz, de nem lehetetlen.”
Reinisch Miklós
csapattitkár