Budapest, Árpád-híd buszállomás, 2012. jan. 19. 4:50 AM (CET), egy hideg-rideg csütörtöki munkanap hajnala… Mit keres itt négy túraruhába öltözött rover???
 
A kérdés azért is lehetett jogos a hajnali műszakba induló jó munkásemberek fejében, mert az időjárás olyan cudarra sikeredett, hogy az embernek már a túra gondolatától is elmehetett a kedve. Ennek ellenére az esztergomi melós járaton a négy kalandor – Balázs, Bence, Hambi és Tom – harsányan beszélgetve döcögött Dorog felé. A városháza megállóhelyéhez érve elképedve tapasztaltuk, hogy Dorogon még igenis él a munka becsülete: a buszmegállóba sűrűbben érkeztek a szakadtabbnál szakadtabb, de dinamikusan mozgó munkásjáratok, mint csúcsidőben a BKV buszok a Ferenciek terére. Csak úgy sorjáztak a címkék egymás után, és bár tudtuk, hogy Esztergom – Apple Epöl buszjárat a miénk, minden második gyanúsabb busz vezetőjétől megkérdeztük: „Epölre megy?” Inkább álltuk a buszvezetők lenéző pillantásait, minthogy elmenjen a járatunk, amely után kb. két óra múlva jön a következő.
Végül, a „hatórás hullám” utóvédjeként befutott az epöli járat is.
-          Már ilyenkor kiadják a munkát? – kérdezte a buszvezető bácsi.
-          Nem, mi csak megőrültünk, és túrázni megyünk a Gerecsébe!
-          Ja, értem…
Pedig az arckifejezéséből ítélve nem biztos, hogy értette, mert igazából én sem nagyon értettem, hogy mit keresünk itt, de azt tudtam, hogy ma itt kell lennünk, juhééé! :)
És 6.50-kor már szálltunk is le Őrisápnál. Start! Az innen induló bekötőúton 5-6 km/h körüli menetsebességgel pörköltünk befelé Péliföldszentkeresztre. Út közben is gyönyörű táj tárult elénk, és a vidék ekkor még barátságosabban festett a derengő hajnali homályban.
Beérkezvén a szalézi rend épületei közé, elkezdtük keresni az első kéktúra pecsét helyét. A keresgélés közben rátaláltunk az épületek gondnokára, aki éppen befűtött a kazánba, ő adott végül pecsétet is. 
Egy-két kellemes perc elteltével továbbindultunk a kéktúra útvonalán, amely a céliránnyal nagyjából egyező irányba haladt. Ekkorra már nagyjából kivirradt, így a hegyoldalon egy mezőn átvágva, az erdősávnál visszanézve gyönyörű tájkép tárult a szemünk elé Nagysáp még égő lámpáival, távolban a Getével és egyéb kisebb dombokkal. Beérve az erdőbe pedig olyan érzés volt felfelé menni az enyhén havas, de kemény úton, mintha az ember egy gigantikus, porcukorral behintett jégkrémen kelne át, amely tele van tűzdelve rolettikkel. A látvány annyira szép volt, hogy igazából még az sem kedvetlenített el minket, amikor 3 km megtétele után rájöttünk, hogy Péliföldszentkereszttől pont az ellenkező irányba indultunk... A nagy visszafelé rohanásban pedig még valamelyikünk bicskája is kiesett a tokjából, amit visszament megkeresni... (Megtalálta.) Erre a másfél órára kicsit visszavedlettünk roverből kiscserkészbe...
Szerencsére ezek a körülmények csak fokozták a harci kedvünket, és így még nagyobb elánnal vetettük bele magunkat a célkitűzésünk teljesítésébe. Ez olyan jól sikerült, hogy a következő állomáson (Pusztamarót) már lényegében be is hoztuk ezt az egy órás lemaradást! Innentől visszaálltuk normál üzemmódra (kb. 5 km/h-s menetsebesség), amely azért is indokolt volt, mert közben észrevétlenül megeredt az eső is, így a cipőnkben elázva egyre jobban csúszkáltunk a vizes havon.
Ezek a csúszkálások eléggé lefárasztottak minket, úgyhogy a bányahegyhez érve reménykedtünk, hogy a térképen erdészháznak jelölt fekete téglalap alkalmas lesz arra, hogy normál körülmények között feltankoljunk egy kis energiával. Nos, a bányahegyi erdészház első ránézésre nagyon ramatyul festett: el volt hagyatva, ajtaja nyitva, ablakai itt-ott kitörve, környéke rendezetlen. Mi viszont voltunk annyira kimerültek, hogy mindez nem akadályozott meg minket abban, hogy a félig nyitott ajtón behatoljunk, felkészülve mindenféle váratlan veszélyre, példának okáért egy ajtó mögül előugró hajléktalanra, vagy zombira.
Végül persze semmi élőlényt sem találtunk, de találtunk matracokat, székeket, amelyeket egy üresebb szobába összehordva elég kényelmes kis „ebédlőt” alakítottunk ki magunknak. Előkerültek a szendvicsek, italok, és – hála felkészült túratársaimnak – a „kommunizált” csokik is.
A hideg idő viszont nem engedte, hogy túl sokáig itt időzzünk. Fél óra elteltével már mindegyikünk fázott annyira, hogy el akarjon indulni, bár egyre merevebb lábaink ezt másképp gondolták… A bányahegyi pecsét megszerzése után fáradtan, de mégis tűrhető körülmények között haladtunk a leghosszabb, 10 km-es szakaszon Koldusszállás felé.
A Koldusszállás előtti pár kilométeren újból szép erdőbe értünk, és itt a kemény fizikai igénybevételtől "lefagyott" nyelvünk is újra megeredt. Koldusszállást elhagyva pedig már érezhetően elkezdett esteledni, ezzel együtt mi is egyre jobban elcsöndesedtünk. A szürkületben a folyamatos csapadék, illetve a fák aljában megülő köd egy olyan misztikus miliőt varázsolt körénk, amely bámulatosan szép volt. Viszont az út közben folyamatosan, monotonul emelkedett, így a baji vadászház a vágyainkhoz képest elég későn lett elérve, és nagyjából itt sötétedett ránk teljesen.
A vadászháztól a lámpánk fényei alapján egy köves meredéllyé "fejlődő" lejtőn haladtunk lefelé. Itt már megláttuk Baj első fényeit, amely annyira feldobott minket, hogy egy C-kategóriás szóviccet is megengedtünk magunknak: „Ez itt Baj? Ez nem baj!” Nem bizony! Pár pillanat (szűk egy óra), és már Tata-Tóvároskert vasúti megállóban találtuk magunkat. A végére sikerült elég jó időt futnunk, így az állomásra érve arra is maradt időnk, hogy átöltözzünk (viszonylag) szárazabb ruhákba.
Felemelő érzés volt a begördülő Bombardier vonat hátsó sarkában, szárítkozós üzemmódban elnyúlni és felemelő érzés volt végigmenni ezen a nem mindennapi túrán.
 
Gál Tamás Zoltán st.
Roverek Közössége