Úgy gondoltam, hogy az eddig tanultak, na meg az űrbeliek testi adottságai - például, hogy már egy oxigénmolekula is elég egy heti levegőnek, vagy, hogy a lábunk izmai napfényre megerősödnek – bőven elegendőnek bizonyulnak majd ehhez az egy hetes kiruccanáshoz. Bevallom, tévedtem. A következő sorokban megpróbálom nektek is visszaadni mindazt, amit augusztus 8-tól 14-ig megtapasztalhattam. Péntek reggel elég korán leértem a bolygóra, utazásomban segítségemre voltak a napkitörések is. Elsőként ültem le hatalmas - de csak félig megrakott – hátizsákommal a helyenként fekete, de többnyire fehér-halványsárga talajra az Őrs vezér téri gombánál.

Büszke voltam magamra, hogy ilyen ügyesen hagytam helyet a kért talaj- és vízminta számára. Elmosolyodtam. Így biztosan nem lesz gond a gyorsulásommal sem. Még űrgimnáziumi éveimből maradt meg a képlet, hogy a gyorsulás egyenlő az erő és a súly hányadosa. Hát én ezek szerint igencsak jól álltam. A súlyomat eddig is sikerült valahogy elcipelni, szóval ha az erőm növekszik (márpedig amennyi izgalom volt bennem, az egekben lehetett), a gyorsulásom csak javulhat. Tehát ott várok, várakozok, amikor két ismerőst vesz észre az arcfelismerőm. Rezsó, Balázs, majd kis idővel később Adri és Hambi is társult. Nagy lelkesedésemhez az ő energiamezőjük is csatlakozott. Szinte tolni tudtuk volna a metrószerelvényt az Astoriáig. Rövidke felfrissülés után egy belvárosi templom felé vettük utunkat, ahol már szerény társaságunk tagjai közé Tegger és GTZ is beszállt. A sokunk számára újdonságokkal teli, tömjénfüstbe burkolt, gyönyörű latin mise után már csak néhány lépés erejéig érte bakancsunk a pesti utcákat. Mindannyian beszálltunk az Oracle kisteherautójába és megkezdtük kényelmes utunkat a vadon felé. A kocsikázást egy helyen akasztottuk csak meg. Ekkor kezdődtek a nehézségek.

Bevásároltunk. A nem éppen kalóriaszegény, diétázáshoz való étrendre nézve marsi fitneszedzőm, Norbi biztosan elájulna. Abált szalonna, fehérkenyér, kolbász, sajt… Sorolhatnám. Igazság szerint én is elkezdtem számolgatni a lyukakat az övemen. A hatalmas nejlonszatyrokat táskáinkra tettük és már suhantunk is. Át a határon, egészen Badinig. A hatalmas fenyves láttán mindenki kipattant az autóból (megjegyzem, visszatekintve inkább pihennünk kellett volna még a kényelmes székeken kicsit) és szemünket a fákra meresztve mindenki elképzelte magában – legalábbis megpróbálta – az elkövetkező egy hét egyedülálló, gondoskodó és vad világát.