Beszámoló a marsi cserkészegyesület űrbázisának.
Tisztelt Csapattársaim, kedves marslakók!

Remélem, hamar megkapjátok levelemet, mert itt lent a Földön, a postai szolgálatról sok rosszat hallottam. Mindenesetre azt hiszem, nektek is rengeteg különös új ismeretet nyújthat majd ez a néhány lap. Én, Pákozdi Nóra, zöldfülű felderítőtanonc, két év kemény kiképzés után hatalmas kalandba vágtam bele.  

Úgy gondoltam, hogy az eddig tanultak, na meg az űrbeliek testi adottságai - például, hogy már egy oxigénmolekula is elég egy heti levegőnek, vagy, hogy a lábunk izmai napfényre megerősödnek – bőven elegendőnek bizonyulnak majd ehhez az egy hetes kiruccanáshoz. Bevallom, tévedtem. A következő sorokban megpróbálom nektek is visszaadni mindazt, amit augusztus 8-tól 14-ig megtapasztalhattam. Péntek reggel elég korán leértem a bolygóra, utazásomban segítségemre voltak a napkitörések is. Elsőként ültem le hatalmas - de csak félig megrakott – hátizsákommal a helyenként fekete, de többnyire fehér-halványsárga talajra az Őrs vezér téri gombánál.

Büszke voltam magamra, hogy ilyen ügyesen hagytam helyet a kért talaj- és vízminta számára. Elmosolyodtam. Így biztosan nem lesz gond a gyorsulásommal sem. Még űrgimnáziumi éveimből maradt meg a képlet, hogy a gyorsulás egyenlő az erő és a súly hányadosa. Hát én ezek szerint igencsak jól álltam. A súlyomat eddig is sikerült valahogy elcipelni, szóval ha az erőm növekszik (márpedig amennyi izgalom volt bennem, az egekben lehetett), a gyorsulásom csak javulhat. Tehát ott várok, várakozok, amikor két ismerőst vesz észre az arcfelismerőm. Rezsó, Balázs, majd kis idővel később Adri és Hambi is társult. Nagy lelkesedésemhez az ő energiamezőjük is csatlakozott. Szinte tolni tudtuk volna a metrószerelvényt az Astoriáig. Rövidke felfrissülés után egy belvárosi templom felé vettük utunkat, ahol már szerény társaságunk tagjai közé Tegger és GTZ is beszállt. A sokunk számára újdonságokkal teli, tömjénfüstbe burkolt, gyönyörű latin mise után már csak néhány lépés erejéig érte bakancsunk a pesti utcákat. Mindannyian beszálltunk az Oracle kisteherautójába és megkezdtük kényelmes utunkat a vadon felé. A kocsikázást egy helyen akasztottuk csak meg. Ekkor kezdődtek a nehézségek.

Bevásároltunk. A nem éppen kalóriaszegény, diétázáshoz való étrendre nézve marsi fitneszedzőm, Norbi biztosan elájulna. Abált szalonna, fehérkenyér, kolbász, sajt… Sorolhatnám. Igazság szerint én is elkezdtem számolgatni a lyukakat az övemen. A hatalmas nejlonszatyrokat táskáinkra tettük és már suhantunk is. Át a határon, egészen Badinig. A hatalmas fenyves láttán mindenki kipattant az autóból (megjegyzem, visszatekintve inkább pihennünk kellett volna még a kényelmes székeken kicsit) és szemünket a fákra meresztve mindenki elképzelte magában – legalábbis megpróbálta – az elkövetkező egy hét egyedülálló, gondoskodó és vad világát.

A túrán készült képeket INNEN érhetitek el!

Rövidke bambulás után visszatértünk a valóságba. Kicsit sem volt olyan mosolygásra ingerlő… Emlékeztek még, remélem, hogy mi volt a legnagyobb büszkeségem az Örs vezér téren. Na igen, a félig megpakolt hátizsákom. Hát, elérkezett az első pillanat, amikor - mint lábunk alatt a gallyak - lelkesedésem piciny része apró darabokra tört. A maradék helyre konzervek, lekvárosüvegek, paprika, kenyér és különböző finomságok kerültek.
Ezt a mozzanatot akkor még boldogan fogadtam, hisz az járt a fejemben, hogy legalább éhes sose leszek. Belegondolva, ez talán az egyetlen gondolatom volt, amit eltaláltam. A táskáshoz hasonló, félresikerült gondolatok többek között az alábbiak:
- Kemény felderítőtanonc vagyok, én nem panaszkodom.
- Nem sírok.
- Nem nyavalygok.
- Nem fázom, csak érzékelem a hideget.
- Fizikai képességeim elérhetővé teszik, hogy ne úgy fújtassak, mint egy varacskos disznó és ne úgy fussak, mint Garfield.
- Egészségem megőrzése érdekében a csokit, a szalonnát és egyéb zsíros, ledolgozandó dolgot kerülök.
- A többieket lelkesedésemmel minden helyzetben vidítom és új erőre kapni segítem.
Sorolhatnám tovább is, csak lassan elfogy a papír.
 
Na de, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, elkezdődött a hegymenet. Első nap. Rövid távot jártunk ugyan be, de a szintemelkedés már itt is kezdte próbára tenni lábizmaimat. Nagyjából három-négy óra túra után egy kisebb tisztáson, egy vadles mellett vertük fel sátrainkat. Mire mind a három szálláshely állt, a tűz égett és mindenki elrendeződött, az ég is besötétedni látszott. Családias tűz mellett töltöttük el első közös vacsoránkat. A narancssárgás hőt beszívva testünk új energiára kapott. Éreztem, ahogy az erdő halk neszei kellemes, lágy éjszakai ringatózásra hívják a fákat. PUFF. Az igazán meghitt hangulatot csupán egy dolog zavarta meg, puskadörrenés. És még egy. Ismét. Legnagyobb szerencsénkre a vadász elfoghatta a napi betevőt, mert ezután nem szólaltatta meg ismét villámló botját. A tábor első éjszakáján kavargott bennünk a lelkesedés, az izgalom, a bizalom, a hit, a várakozás, a „majd én megcsinálom” és a félelem. Mi lesz ebből…
 
Második nap reggelén gyors összekészülődés után újra „felkaptuk” hátizsákunkat és Adri gyors lépteit követve baktattunk a Körmöci-hegység egyik csúcsa felé. Ismét kaptató. A nap, amikor rájöttem, hogy az a gondolatom, amit már megosztottam veletek is (a varacskos disznós) esélytelen számomra. Loholtam harcedzett társaim után. Az erdő gyönyörű, halomra nőnek a szebbnél szebb gombák az ösvény mentén. Ameddig csak a szem ellát, az erdő az úr. Föl-le, föl-le. Kiskori álmom teljesült a hegymenettel, csakhogy akkor én még ezt a vágyamat a libikókával szerettem volna elérni. Utunk leginkább hatvan fokos emelkedőn fölfele zajlott, amit a hátunkon púposodó táska sem könnyített meg. De hát ez van, igazából energiánk még bőven akadt, lelkesedésünk sem volt híján, mentünk tovább. A Körmöci-hegységet bebarangolva, délutánra egy Hostinec nevű kunyhóhoz érkeztünk. A menedékház mellett friss forrás, kiépített tűzrakóhely és még egy hangulatos szobrocska is várt minket. Bár szorgosan gyűjtöttük a fát, végül vacsoránkat mégis gázfőző mellett kellett befejeznünk. Megjött ugyanis a vihar, amire azt hittük, hogy egész nagy. Nos, ez ismét valami, amit sikerült megcáfolni. De erről is majd később. Egész felhőcsoportok vonultak át rajtunk és sátrainkon. Az eső esett szakadatlanul. Az ég szürke, komor arcát mutatta csak. A kisház menedéket nyújtó előterasza alól senkinek nem volt kedve kimenni. Na, ezen körülmények között találkoztunk össze egy kerékpárossal. A férfi éppen munkába igyekezett és bár néhány perc szusszanásra ő is megállt, szemmel láthatólag szuperül bírta a vihart. Azalatt a néhány perc alatt, amíg velünk volt, a tábor egyik vidám pontját élhettük át. Amíg mi azzal voltunk elfoglalva, hogy ruháinkat és egymást, de leginkább az ételt védjük a szél és az eső gonosz viselkedésétől, hátunk mögött kukucskált és biztosan sokat nevetett rajtunk egy csibész geocatching ládika. Nem vettük volna észre, ha a biciklis úr nem mutatja meg rejtekhelyét. Az esőről megfeledkezve önfeledt kicsomagolásba kezdtünk, hasonlóan, mint egy kisgyermek a Kinder tojással. A füzetkébe feljegyezve érkezésünk időpontját egész sikeresnek érezhettük magunkat. Pedig a java még csak most jön…
 


Harmadik nap. Kordéháza felé vettük utunkat, de arra nem gondoltunk, hogy a csapat tagjainak számát tovább bővíteni kéne. Főleg nem volt kedvünk egy medvével osztozkodni az ételen. Azért mégsem lenne fer dolog, hogy ennyit hoztuk az ételt és ő egy szempillantás alatt bepuszilná féltett szalonnánkat. Na azt nem. Kirándulásunkat – ahogy azt már említettem – egy éjszakányi esőzés előzte meg, szóval a lábnyomok, amiket aznap észrevehettünk üdék és frissek lehettek csak. De, hogy hogy merült ez fel? Néhány kilométeres önfeledt és vidám gyaloglás után (merthogy harmadik napra legtöbben megszokták már a hátizsák súlyát (én ebben pont nem voltam benne)) egy nyitottabb szakaszra érkeztünk, ahol az ösvényt nem fedte növényzet. És itt volt az a pont, amikor rádöbbentünk, társaságunk lehet. MACITAPPANCS! A cammogó állat létét addig csak hátrahagyott málnadarabokból sejthettük, de most már biztosak lehettünk benne, hogy igaz a hír. Valahol a környéken brummog és nagy lelkesedéssel eszi azt a finom málnát, amit mi is egész út során szemezgettünk. Nagyot nyelve indultunk (én azt hiszem annyira beleéltem magam a macitémába, hogy csak cammogtam) tovább. Bár többet a nyommal nem találkoztunk, a gondolat és az emlék megmaradt az egész út során. Mi csak mentünk, hátunkon az illatozó szalonnánkkal és csodáltuk a tájat és a természet Istenadta ajándékait, amik elénk tárultak. Volt szamóca, málna, szeder. Akárhányszor megpihentünk, csak az ujjainkat kellett kinyújtani egy-két marék gyümölcsért. Ez az ajándék olyan elképesztő mennyiségű lelki erőt áramoltatott elfáradt testünkbe, hogy újra és újra vándorolhattunk tovább. Isten ajándéka volt az egész tábor. Minden nehézségével és hasonló gyönyörűségével együtt.
A medvekalandot átlépve egy sípálya tetejére vitt utunk. A magányosan lengedező felvonót néhány pillanatra jókedvre derítettük. Biztosan nevetett egy sort a mutatványokon, ahogy megpróbáltunk kenguru módjára felpattanni rá több-kevesebb sikerrel. A hegytetőn fújó szél sem vette el kedvünket attól, hogy néhány percre megpihenjünk egy „csúccsoki” elfogyasztása mellett. Erőt gyűjtve, újra útrakeltünk. Újra eleredt az eső. Már nagyon nem vágytunk rá. Esőben a sátorállítás sem esik olyan jól. És még én is panaszkodom nekik. Hát, nem ez volt a sikernapom, az biztos. Néhány holtpontomat átvészelve a csapat megérkezett a sátorhelyre. Estefelé GTZ vállalta magára a főzést. Soha nem esett még ilyen jól konzervétel. Az esőben kicsit elszeparálva, kettesével hajtottuk álomra fejünket. Reménykedtünk, hogy akkor kiesi magát. Mekkorát tévedtünk…
 
Negyedik nap. Út át a Körmöczi-hegységből a Fátrába. „Ma leginkább lefelé fogunk menni”. A mondat, amit így a tábor után nehezen tudok önfeledten mosolyogva fogadni. De akkor még nagyon optimista voltam. És igaz, LEGINKÁBB lefelé mentünk. Egy kis városkát elérve a beázott cipőinknek is volt ideje kiszáradni. Megpihentünk egy hangulatos fogadóban. Nagyon jólesett egy kis civilizáció, de másrészről vágytam már a fák közé újra vissza. Csak, hogy a távolságot ti is átélhessétek (na meg azt a félelmet, ami lejátszódott bennem, amikor a következő sztori elhangzott) elmesélem, mit is reagált a fogadósfiú amikor elmeséltük, honnan hova tartunk. A párbeszéd valahogy így hangzott.:
- És, honnan indultatok? – fiú
- Innen, Badinból. – mi
- Ó, szuper. Az nagyon szép. És hova tartotok?
- Rózsaberekbe. – nagy mosollyal az arcunkon, mi.
- Á, értem. Busszal vagy vonattal?
- Gyalog.
 
Ekkor a fiú szemmel láthatóan leállt egy pillanatra, majd elnevette magát. Jó utat kívánt, majd megjegyezte, két héttel ezelőtt egy maci az ajtójuk előtt ment el, szóval óvatosan. Hát, köszönöm, megnyugtatott…
 
Lankás utakon és nagy lejtőkön haladva átértünk a Fátrába. Nagy menet volt. Úgy 1500 méteren lehettünk, amikor egy vélhetően síparadicsomnak fenntartott hotel mellett jöttünk el. Jakuzzi, meleg szobák, biztonságos környezet… Nem is tudtuk még, hogy hányszor fut majd át az agyunkon, hogy maradhattunk volna. Elhaladva előtte és tovább (mindig csak fölfelé!) a köd egyre rémisztőbben kezdett el követni minket. A nyomunkba ért. A látótávolság nagyjából öt méterre csökkent, a szél pedig borzalmasan fújt. Fújt, mintha valamit jelezni akarna a hasonlóan elhagyatott tájra tévedőknek. Vagy csak annyit akart mondani, hogy talán maradhattunk volna a hotelban is éjszakára. Merthogy ez az éjszaka… Ez a félelem éjszakája volt. Felverve a sátrunkat egy sziklaszirten nem is gondoltunk arra, hogy esetleg nagyobb széllökés megsemmisíthet. Felverve ott, ahol fák alig vannak nem számítottunk villámlásra. Lerakva úgy, hogy távolabb vagyunk egymástól, mint két méter, nem számítottunk arra, hogy az égzengés miatt azt sem halljuk majd, hogy a másik él-e még. Nem figyeltünk eléggé az üvöltő szelekre. Ezen az éjszakán minden megváltozott. A lelkesedésünk életben maradásért imádkozott, kitartásunk rémületté lett és akkor nem egy jó poén miatt potyogott a könnyem sem. Olyan fél tizenkettő tájékán jöhetett a vihar. Nem tudom, hogy a sátor mozgott jobban, vagy az én remegésem érződött a falán, mindenesetre féltem, hogy a cövekek meddig bírják majd. Alig volt sötét pillanat az éjféli égbolton. A villámok tőlünk néhány méterre csapkodtak be másodpercenként és bemutatták, az, amit mi itthon, a házban viharnak gondolunk, puszta gyermeki játékszer az ő készletükből. Többször hasadt meg az ég, attól féltem, hogy a fejemre esnek az angyalok. Az Isten kezében voltunk és bármelyik pillanatban elejthetett volna. Féltem, hogy megteszi.
 
Nem tette. Túléltük. Másnap reggel kitisztult égbolt és nap fogadott minket. Megörültünk, hogy viszontlátjuk egymást. Összepakoltunk és lelkünkben az éjszaka közeli emlékeivel útra keltünk újra. Ötödik nap. A Fátra gerincén végighaladva óriási csúcsokat másztunk meg. A táj megváltozott, az erdőt nyílt hegyvonulatok és áfonyaligetek váltották fel. A hegyvonulatokon járva megcsodálhattuk, ahogy a szemünk előtt halad el és bukik át egyik oldalról a másikra egy felhő. Az áfonyásban járva pedig kicsit otthon érezhettem magam. A mohó áfonyaszemezgetés eredményeként a fiúknak olyan lila volt a nyelve, mint a Marson nekünk. Átlendülve a nehézségeken az utolsó két nap békésebben telt, fellélegezve a vihar elülte után a csapat rengeteg poénos szituációba került (mint például ez az áfonyaszedés is…). A táskák egyre könnyebbek lettek, a cél is szemünk előtt lebegett. Utunkat vidáman folytattuk tovább.
 
A hatodik napra átsuhanva, a már Rózsaberekben töltött éjszaka után, néhány utolsó kilométer volt még hátra. Beértünk a végcélunkhoz. Rengeteget segítő GPS-ünket 92 kilométernél és majdnem 8000 méteres szintkülönbségnél állítottuk le. Teljesítményünk azonban a körülményeket figyelembe véve még nagyobb büszkeségre adhat okot.
Egy gyors fagyizás után levetettük táskáinkat, amik már szinte hozzánk nőttek, visszaültünk a kényelmes Oracle autóba és az értünk kiutazó JB-nek kezdtük mesélni az elmondhatatlant, amit még így, négy oldal után sem tudok eléggé szavakba önteni. 
 
Ilyen élményekkel indulok haza, a nyugodt Marsra. Több lettem, felnőttem, megcsináltam. Köszönöm a lehetőséget.
 
Pákozdi Nóri
Vidra őrs