Úgy gondoltam, hogy az eddig tanultak, na meg az űrbeliek testi adottságai - például, hogy már egy oxigénmolekula is elég egy heti levegőnek, vagy, hogy a lábunk izmai napfényre megerősödnek – bőven elegendőnek bizonyulnak majd ehhez az egy hetes kiruccanáshoz. Bevallom, tévedtem. A következő sorokban megpróbálom nektek is visszaadni mindazt, amit augusztus 8-tól 14-ig megtapasztalhattam. Péntek reggel elég korán leértem a bolygóra, utazásomban segítségemre voltak a napkitörések is. Elsőként ültem le hatalmas - de csak félig megrakott – hátizsákommal a helyenként fekete, de többnyire fehér-halványsárga talajra az Őrs vezér téri gombánál.

Büszke voltam magamra, hogy ilyen ügyesen hagytam helyet a kért talaj- és vízminta számára. Elmosolyodtam. Így biztosan nem lesz gond a gyorsulásommal sem. Még űrgimnáziumi éveimből maradt meg a képlet, hogy a gyorsulás egyenlő az erő és a súly hányadosa. Hát én ezek szerint igencsak jól álltam. A súlyomat eddig is sikerült valahogy elcipelni, szóval ha az erőm növekszik (márpedig amennyi izgalom volt bennem, az egekben lehetett), a gyorsulásom csak javulhat. Tehát ott várok, várakozok, amikor két ismerőst vesz észre az arcfelismerőm. Rezsó, Balázs, majd kis idővel később Adri és Hambi is társult. Nagy lelkesedésemhez az ő energiamezőjük is csatlakozott. Szinte tolni tudtuk volna a metrószerelvényt az Astoriáig. Rövidke felfrissülés után egy belvárosi templom felé vettük utunkat, ahol már szerény társaságunk tagjai közé Tegger és GTZ is beszállt. A sokunk számára újdonságokkal teli, tömjénfüstbe burkolt, gyönyörű latin mise után már csak néhány lépés erejéig érte bakancsunk a pesti utcákat. Mindannyian beszálltunk az Oracle kisteherautójába és megkezdtük kényelmes utunkat a vadon felé. A kocsikázást egy helyen akasztottuk csak meg. Ekkor kezdődtek a nehézségek.

Bevásároltunk. A nem éppen kalóriaszegény, diétázáshoz való étrendre nézve marsi fitneszedzőm, Norbi biztosan elájulna. Abált szalonna, fehérkenyér, kolbász, sajt… Sorolhatnám. Igazság szerint én is elkezdtem számolgatni a lyukakat az övemen. A hatalmas nejlonszatyrokat táskáinkra tettük és már suhantunk is. Át a határon, egészen Badinig. A hatalmas fenyves láttán mindenki kipattant az autóból (megjegyzem, visszatekintve inkább pihennünk kellett volna még a kényelmes székeken kicsit) és szemünket a fákra meresztve mindenki elképzelte magában – legalábbis megpróbálta – az elkövetkező egy hét egyedülálló, gondoskodó és vad világát.

Második nap reggelén gyors összekészülődés után újra „felkaptuk” hátizsákunkat és Adri gyors lépteit követve baktattunk a Körmöci-hegység egyik csúcsa felé. Ismét kaptató. A nap, amikor rájöttem, hogy az a gondolatom, amit már megosztottam veletek is (a varacskos disznós) esélytelen számomra. Loholtam harcedzett társaim után. Az erdő gyönyörű, halomra nőnek a szebbnél szebb gombák az ösvény mentén. Ameddig csak a szem ellát, az erdő az úr. Föl-le, föl-le. Kiskori álmom teljesült a hegymenettel, csakhogy akkor én még ezt a vágyamat a libikókával szerettem volna elérni. Utunk leginkább hatvan fokos emelkedőn fölfele zajlott, amit a hátunkon púposodó táska sem könnyített meg. De hát ez van, igazából energiánk még bőven akadt, lelkesedésünk sem volt híján, mentünk tovább. A Körmöci-hegységet bebarangolva, délutánra egy Hostinec nevű kunyhóhoz érkeztünk. A menedékház mellett friss forrás, kiépített tűzrakóhely és még egy hangulatos szobrocska is várt minket. Bár szorgosan gyűjtöttük a fát, végül vacsoránkat mégis gázfőző mellett kellett befejeznünk. Megjött ugyanis a vihar, amire azt hittük, hogy egész nagy. Nos, ez ismét valami, amit sikerült megcáfolni. De erről is majd később. Egész felhőcsoportok vonultak át rajtunk és sátrainkon. Az eső esett szakadatlanul. Az ég szürke, komor arcát mutatta csak. A kisház menedéket nyújtó előterasza alól senkinek nem volt kedve kimenni. Na, ezen körülmények között találkoztunk össze egy kerékpárossal. A férfi éppen munkába igyekezett és bár néhány perc szusszanásra ő is megállt, szemmel láthatólag szuperül bírta a vihart. Azalatt a néhány perc alatt, amíg velünk volt, a tábor egyik vidám pontját élhettük át. Amíg mi azzal voltunk elfoglalva, hogy ruháinkat és egymást, de leginkább az ételt védjük a szél és az eső gonosz viselkedésétől, hátunk mögött kukucskált és biztosan sokat nevetett rajtunk egy csibész geocatching ládika. Nem vettük volna észre, ha a biciklis úr nem mutatja meg rejtekhelyét. Az esőről megfeledkezve önfeledt kicsomagolásba kezdtünk, hasonlóan, mint egy kisgyermek a Kinder tojással. A füzetkébe feljegyezve érkezésünk időpontját egész sikeresnek érezhettük magunkat. Pedig a java még csak most jön…

Harmadik nap. Kordéháza felé vettük utunkat, de arra nem gondoltunk, hogy a csapat tagjainak számát tovább bővíteni kéne. Főleg nem volt kedvünk egy medvével osztozkodni az ételen. Azért mégsem lenne fer dolog, hogy ennyit hoztuk az ételt és ő egy szempillantás alatt bepuszilná féltett szalonnánkat. Na azt nem. Kirándulásunkat – ahogy azt már említettem – egy éjszakányi esőzés előzte meg, szóval a lábnyomok, amiket aznap észrevehettünk üdék és frissek lehettek csak. De, hogy hogy merült ez fel? Néhány kilométeres önfeledt és vidám gyaloglás után (merthogy harmadik napra legtöbben megszokták már a hátizsák súlyát (én ebben pont nem voltam benne)) egy nyitottabb szakaszra érkeztünk, ahol az ösvényt nem fedte növényzet. És itt volt az a pont, amikor rádöbbentünk, társaságunk lehet. MACITAPPANCS! A cammogó állat létét addig csak hátrahagyott málnadarabokból sejthettük, de most már biztosak lehettünk benne, hogy igaz a hír. Valahol a környéken brummog és nagy lelkesedéssel eszi azt a finom málnát, amit mi is egész út során szemezgettünk. Nagyot nyelve indultunk (én azt hiszem annyira beleéltem magam a macitémába, hogy csak cammogtam) tovább. Bár többet a nyommal nem találkoztunk, a gondolat és az emlék megmaradt az egész út során. Mi csak mentünk, hátunkon az illatozó szalonnánkkal és csodáltuk a tájat és a természet Istenadta ajándékait, amik elénk tárultak. Volt szamóca, málna, szeder. Akárhányszor megpihentünk, csak az ujjainkat kellett kinyújtani egy-két marék gyümölcsért. Ez az ajándék olyan elképesztő mennyiségű lelki erőt áramoltatott elfáradt testünkbe, hogy újra és újra vándorolhattunk tovább. Isten ajándéka volt az egész tábor. Minden nehézségével és hasonló gyönyörűségével együtt.

Lankás utakon és nagy lejtőkön haladva átértünk a Fátrába. Nagy menet volt. Úgy 1500 méteren lehettünk, amikor egy vélhetően síparadicsomnak fenntartott hotel mellett jöttünk el. Jakuzzi, meleg szobák, biztonságos környezet… Nem is tudtuk még, hogy hányszor fut majd át az agyunkon, hogy maradhattunk volna. Elhaladva előtte és tovább (mindig csak fölfelé!) a köd egyre rémisztőbben kezdett el követni minket. A nyomunkba ért. A látótávolság nagyjából öt méterre csökkent, a szél pedig borzalmasan fújt. Fújt, mintha valamit jelezni akarna a hasonlóan elhagyatott tájra tévedőknek. Vagy csak annyit akart mondani, hogy talán maradhattunk volna a hotelban is éjszakára. Merthogy ez az éjszaka… Ez a félelem éjszakája volt. Felverve a sátrunkat egy sziklaszirten nem is gondoltunk arra, hogy esetleg nagyobb széllökés megsemmisíthet. Felverve ott, ahol fák alig vannak nem számítottunk villámlásra. Lerakva úgy, hogy távolabb vagyunk egymástól, mint két méter, nem számítottunk arra, hogy az égzengés miatt azt sem halljuk majd, hogy a másik él-e még. Nem figyeltünk eléggé az üvöltő szelekre. Ezen az éjszakán minden megváltozott. A lelkesedésünk életben maradásért imádkozott, kitartásunk rémületté lett és akkor nem egy jó poén miatt potyogott a könnyem sem. Olyan fél tizenkettő tájékán jöhetett a vihar. Nem tudom, hogy a sátor mozgott jobban, vagy az én remegésem érződött a falán, mindenesetre féltem, hogy a cövekek meddig bírják majd. Alig volt sötét pillanat az éjféli égbolton. A villámok tőlünk néhány méterre csapkodtak be másodpercenként és bemutatták, az, amit mi itthon, a házban viharnak gondolunk, puszta gyermeki játékszer az ő készletükből. Többször hasadt meg az ég, attól féltem, hogy a fejemre esnek az angyalok. Az Isten kezében voltunk és bármelyik pillanatban elejthetett volna. Féltem, hogy megteszi.