2. oldal / 3
Rövidke bambulás után visszatértünk a valóságba. Kicsit sem volt olyan mosolygásra ingerlő… Emlékeztek még, remélem, hogy mi volt a legnagyobb büszkeségem az Örs vezér téren. Na igen, a félig megpakolt hátizsákom. Hát, elérkezett az első pillanat, amikor - mint lábunk alatt a gallyak - lelkesedésem piciny része apró darabokra tört. A maradék helyre konzervek, lekvárosüvegek, paprika, kenyér és különböző finomságok kerültek.
Ezt a mozzanatot akkor még boldogan fogadtam, hisz az járt a fejemben, hogy legalább éhes sose leszek. Belegondolva, ez talán az egyetlen gondolatom volt, amit eltaláltam. A táskáshoz hasonló, félresikerült gondolatok többek között az alábbiak:
- Kemény felderítőtanonc vagyok, én nem panaszkodom.
- Nem sírok.
- Nem nyavalygok.
- Nem fázom, csak érzékelem a hideget.
- Fizikai képességeim elérhetővé teszik, hogy ne úgy fújtassak, mint egy varacskos disznó és ne úgy fussak, mint Garfield.
- Egészségem megőrzése érdekében a csokit, a szalonnát és egyéb zsíros, ledolgozandó dolgot kerülök.
- A többieket lelkesedésemmel minden helyzetben vidítom és új erőre kapni segítem.
Sorolhatnám tovább is, csak lassan elfogy a papír.
Na de, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, elkezdődött a hegymenet. Első nap. Rövid távot jártunk ugyan be, de a szintemelkedés már itt is kezdte próbára tenni lábizmaimat. Nagyjából három-négy óra túra után egy kisebb tisztáson, egy vadles mellett vertük fel sátrainkat. Mire mind a három szálláshely állt, a tűz égett és mindenki elrendeződött, az ég is besötétedni látszott. Családias tűz mellett töltöttük el első közös vacsoránkat. A narancssárgás hőt beszívva testünk új energiára kapott. Éreztem, ahogy az erdő halk neszei kellemes, lágy éjszakai ringatózásra hívják a fákat. PUFF. Az igazán meghitt hangulatot csupán egy dolog zavarta meg, puskadörrenés. És még egy. Ismét. Legnagyobb szerencsénkre a vadász elfoghatta a napi betevőt, mert ezután nem szólaltatta meg ismét villámló botját. A tábor első éjszakáján kavargott bennünk a lelkesedés, az izgalom, a bizalom, a hit, a várakozás, a „majd én megcsinálom” és a félelem. Mi lesz ebből…
Második nap reggelén gyors összekészülődés után újra „felkaptuk” hátizsákunkat és Adri gyors lépteit követve baktattunk a Körmöci-hegység egyik csúcsa felé. Ismét kaptató. A nap, amikor rájöttem, hogy az a gondolatom, amit már megosztottam veletek is (a varacskos disznós) esélytelen számomra. Loholtam harcedzett társaim után. Az erdő gyönyörű, halomra nőnek a szebbnél szebb gombák az ösvény mentén. Ameddig csak a szem ellát, az erdő az úr. Föl-le, föl-le. Kiskori álmom teljesült a hegymenettel, csakhogy akkor én még ezt a vágyamat a libikókával szerettem volna elérni. Utunk leginkább hatvan fokos emelkedőn fölfele zajlott, amit a hátunkon púposodó táska sem könnyített meg. De hát ez van, igazából energiánk még bőven akadt, lelkesedésünk sem volt híján, mentünk tovább. A Körmöci-hegységet bebarangolva, délutánra egy Hostinec nevű kunyhóhoz érkeztünk. A menedékház mellett friss forrás, kiépített tűzrakóhely és még egy hangulatos szobrocska is várt minket. Bár szorgosan gyűjtöttük a fát, végül vacsoránkat mégis gázfőző mellett kellett befejeznünk. Megjött ugyanis a vihar, amire azt hittük, hogy egész nagy. Nos, ez ismét valami, amit sikerült megcáfolni. De erről is majd később. Egész felhőcsoportok vonultak át rajtunk és sátrainkon. Az eső esett szakadatlanul. Az ég szürke, komor arcát mutatta csak. A kisház menedéket nyújtó előterasza alól senkinek nem volt kedve kimenni. Na, ezen körülmények között találkoztunk össze egy kerékpárossal. A férfi éppen munkába igyekezett és bár néhány perc szusszanásra ő is megállt, szemmel láthatólag szuperül bírta a vihart. Azalatt a néhány perc alatt, amíg velünk volt, a tábor egyik vidám pontját élhettük át. Amíg mi azzal voltunk elfoglalva, hogy ruháinkat és egymást, de leginkább az ételt védjük a szél és az eső gonosz viselkedésétől, hátunk mögött kukucskált és biztosan sokat nevetett rajtunk egy csibész geocatching ládika. Nem vettük volna észre, ha a biciklis úr nem mutatja meg rejtekhelyét. Az esőről megfeledkezve önfeledt kicsomagolásba kezdtünk, hasonlóan, mint egy kisgyermek a Kinder tojással. A füzetkébe feljegyezve érkezésünk időpontját egész sikeresnek érezhettük magunkat. Pedig a java még csak most jön…