3. oldal / 3
Harmadik nap. Kordéháza felé vettük utunkat, de arra nem gondoltunk, hogy a csapat tagjainak számát tovább bővíteni kéne. Főleg nem volt kedvünk egy medvével osztozkodni az ételen. Azért mégsem lenne fer dolog, hogy ennyit hoztuk az ételt és ő egy szempillantás alatt bepuszilná féltett szalonnánkat. Na azt nem. Kirándulásunkat – ahogy azt már említettem – egy éjszakányi esőzés előzte meg, szóval a lábnyomok, amiket aznap észrevehettünk üdék és frissek lehettek csak. De, hogy hogy merült ez fel? Néhány kilométeres önfeledt és vidám gyaloglás után (merthogy harmadik napra legtöbben megszokták már a hátizsák súlyát (én ebben pont nem voltam benne)) egy nyitottabb szakaszra érkeztünk, ahol az ösvényt nem fedte növényzet. És itt volt az a pont, amikor rádöbbentünk, társaságunk lehet. MACITAPPANCS! A cammogó állat létét addig csak hátrahagyott málnadarabokból sejthettük, de most már biztosak lehettünk benne, hogy igaz a hír. Valahol a környéken brummog és nagy lelkesedéssel eszi azt a finom málnát, amit mi is egész út során szemezgettünk. Nagyot nyelve indultunk (én azt hiszem annyira beleéltem magam a macitémába, hogy csak cammogtam) tovább. Bár többet a nyommal nem találkoztunk, a gondolat és az emlék megmaradt az egész út során. Mi csak mentünk, hátunkon az illatozó szalonnánkkal és csodáltuk a tájat és a természet Istenadta ajándékait, amik elénk tárultak. Volt szamóca, málna, szeder. Akárhányszor megpihentünk, csak az ujjainkat kellett kinyújtani egy-két marék gyümölcsért. Ez az ajándék olyan elképesztő mennyiségű lelki erőt áramoltatott elfáradt testünkbe, hogy újra és újra vándorolhattunk tovább. Isten ajándéka volt az egész tábor. Minden nehézségével és hasonló gyönyörűségével együtt.
A medvekalandot átlépve egy sípálya tetejére vitt utunk. A magányosan lengedező felvonót néhány pillanatra jókedvre derítettük. Biztosan nevetett egy sort a mutatványokon, ahogy megpróbáltunk kenguru módjára felpattanni rá több-kevesebb sikerrel. A hegytetőn fújó szél sem vette el kedvünket attól, hogy néhány percre megpihenjünk egy „csúccsoki” elfogyasztása mellett. Erőt gyűjtve, újra útrakeltünk. Újra eleredt az eső. Már nagyon nem vágytunk rá. Esőben a sátorállítás sem esik olyan jól. És még én is panaszkodom nekik. Hát, nem ez volt a sikernapom, az biztos. Néhány holtpontomat átvészelve a csapat megérkezett a sátorhelyre. Estefelé GTZ vállalta magára a főzést. Soha nem esett még ilyen jól konzervétel. Az esőben kicsit elszeparálva, kettesével hajtottuk álomra fejünket. Reménykedtünk, hogy akkor kiesi magát. Mekkorát tévedtünk…
Negyedik nap. Út át a Körmöczi-hegységből a Fátrába. „Ma leginkább lefelé fogunk menni”. A mondat, amit így a tábor után nehezen tudok önfeledten mosolyogva fogadni. De akkor még nagyon optimista voltam. És igaz, LEGINKÁBB lefelé mentünk. Egy kis városkát elérve a beázott cipőinknek is volt ideje kiszáradni. Megpihentünk egy hangulatos fogadóban. Nagyon jólesett egy kis civilizáció, de másrészről vágytam már a fák közé újra vissza. Csak, hogy a távolságot ti is átélhessétek (na meg azt a félelmet, ami lejátszódott bennem, amikor a következő sztori elhangzott) elmesélem, mit is reagált a fogadósfiú amikor elmeséltük, honnan hova tartunk. A párbeszéd valahogy így hangzott.:
- És, honnan indultatok? – fiú
- Innen, Badinból. – mi
- Ó, szuper. Az nagyon szép. És hova tartotok?
- Rózsaberekbe. – nagy mosollyal az arcunkon, mi.
- Á, értem. Busszal vagy vonattal?
- Gyalog.
Ekkor a fiú szemmel láthatóan leállt egy pillanatra, majd elnevette magát. Jó utat kívánt, majd megjegyezte, két héttel ezelőtt egy maci az ajtójuk előtt ment el, szóval óvatosan. Hát, köszönöm, megnyugtatott…
Lankás utakon és nagy lejtőkön haladva átértünk a Fátrába. Nagy menet volt. Úgy 1500 méteren lehettünk, amikor egy vélhetően síparadicsomnak fenntartott hotel mellett jöttünk el. Jakuzzi, meleg szobák, biztonságos környezet… Nem is tudtuk még, hogy hányszor fut majd át az agyunkon, hogy maradhattunk volna. Elhaladva előtte és tovább (mindig csak fölfelé!) a köd egyre rémisztőbben kezdett el követni minket. A nyomunkba ért. A látótávolság nagyjából öt méterre csökkent, a szél pedig borzalmasan fújt. Fújt, mintha valamit jelezni akarna a hasonlóan elhagyatott tájra tévedőknek. Vagy csak annyit akart mondani, hogy talán maradhattunk volna a hotelban is éjszakára. Merthogy ez az éjszaka… Ez a félelem éjszakája volt. Felverve a sátrunkat egy sziklaszirten nem is gondoltunk arra, hogy esetleg nagyobb széllökés megsemmisíthet. Felverve ott, ahol fák alig vannak nem számítottunk villámlásra. Lerakva úgy, hogy távolabb vagyunk egymástól, mint két méter, nem számítottunk arra, hogy az égzengés miatt azt sem halljuk majd, hogy a másik él-e még. Nem figyeltünk eléggé az üvöltő szelekre. Ezen az éjszakán minden megváltozott. A lelkesedésünk életben maradásért imádkozott, kitartásunk rémületté lett és akkor nem egy jó poén miatt potyogott a könnyem sem. Olyan fél tizenkettő tájékán jöhetett a vihar. Nem tudom, hogy a sátor mozgott jobban, vagy az én remegésem érződött a falán, mindenesetre féltem, hogy a cövekek meddig bírják majd. Alig volt sötét pillanat az éjféli égbolton. A villámok tőlünk néhány méterre csapkodtak be másodpercenként és bemutatták, az, amit mi itthon, a házban viharnak gondolunk, puszta gyermeki játékszer az ő készletükből. Többször hasadt meg az ég, attól féltem, hogy a fejemre esnek az angyalok. Az Isten kezében voltunk és bármelyik pillanatban elejthetett volna. Féltem, hogy megteszi.
Nem tette. Túléltük. Másnap reggel kitisztult égbolt és nap fogadott minket. Megörültünk, hogy viszontlátjuk egymást. Összepakoltunk és lelkünkben az éjszaka közeli emlékeivel útra keltünk újra. Ötödik nap. A Fátra gerincén végighaladva óriási csúcsokat másztunk meg. A táj megváltozott, az erdőt nyílt hegyvonulatok és áfonyaligetek váltották fel. A hegyvonulatokon járva megcsodálhattuk, ahogy a szemünk előtt halad el és bukik át egyik oldalról a másikra egy felhő. Az áfonyásban járva pedig kicsit otthon érezhettem magam. A mohó áfonyaszemezgetés eredményeként a fiúknak olyan lila volt a nyelve, mint a Marson nekünk. Átlendülve a nehézségeken az utolsó két nap békésebben telt, fellélegezve a vihar elülte után a csapat rengeteg poénos szituációba került (mint például ez az áfonyaszedés is…). A táskák egyre könnyebbek lettek, a cél is szemünk előtt lebegett. Utunkat vidáman folytattuk tovább.
A hatodik napra átsuhanva, a már Rózsaberekben töltött éjszaka után, néhány utolsó kilométer volt még hátra. Beértünk a végcélunkhoz. Rengeteget segítő GPS-ünket 92 kilométernél és majdnem 8000 méteres szintkülönbségnél állítottuk le. Teljesítményünk azonban a körülményeket figyelembe véve még nagyobb büszkeségre adhat okot.
Egy gyors fagyizás után levetettük táskáinkat, amik már szinte hozzánk nőttek, visszaültünk a kényelmes Oracle autóba és az értünk kiutazó JB-nek kezdtük mesélni az elmondhatatlant, amit még így, négy oldal után sem tudok eléggé szavakba önteni.
Ilyen élményekkel indulok haza, a nyugodt Marsra. Több lettem, felnőttem, megcsináltam. Köszönöm a lehetőséget.
Pákozdi Nóri
Vidra őrs
Vidra őrs